Białystok

A hét elején Białystokban jártam. Meglátogattam volt középiskolás osztálytársam, Krisztiánt, aki utolsó hetét tölti Erasmuson. Az út vonattal történt, 3 órás vonatozás az EN57-es motorvonattal, ami olyan volt mintha a budapesti Hévvel utaztam volna. A táj sajnos nem a legpompásabb, pusztán erdők és belvizes mező fogadott.

Megérkeztem délben, Kriszián várt is az állomáson, és egy 2 órás városnézés után be is jártunk minden nevezetességet amit látni kell. Egy érdekessége a városnak, hogy ott gyártják a Żubr sört is, ami lengyelül bölényt jelent. És rengeteg a bevándorló.

Délután elmentünk a koliba, ami az 5 darab, 10 emeletes panelház egyike volt. Hasonló komforttal, mint az én korábbi kolim Varsóban. 6 kis szobához jár egy fürdő és számomra meglepett az ottaniak testvéries együttélése. Volt egy török és egy kanári-szigeteki csávó, akik olyan összeszokott, családias viselkedést mutattak, hogy az meglepett. Nem volt szó pénzről, mindenki vett valamit és minden közös volt. MI is vittünk kenyeret, amire rögtön átjött valaki és vágott le belőle. De a vajat, vizet, bármit ugyanígy vettek el egymástól. Annyira jó volt nézni, hogy vad idegen emberek pár hét után összekovácsolódnak és ilyen jól élnek egymással.

Este jött egy magyar lány Erasmusra a következő félévre. Bemutattak neki, mint varsói lakos, aki csak kirándul. Aztán az ő mentorukkal mentünk el hamburgerezni. Igen ismét, de ezúttal még nagyobb hamburger volt, csak olyan csípős, hogy nem bírtam vele. Közben ment az olimpia, az előző blogban leírt Kamil nyert egy ezüstöt is. Visszamentünk a koliba és úgy hajnal 2-ig ment a semmittevés.

Másnap viszont 10-re mentünk, mert nyitott az orvosi egyetem múzeuma, ahova belépve egy siettetős néni fogadott minket. Gyorsan végighadarta lengyelül a dolgokat és küldött tovább, tovább, egy percnél többet nem tölthettünk a termekbe kb. Kérdeztük, hogy tud-e angolul, mire elmondta, hogy NEM ezért tovább idegenvezetett lengyelül. Krisztián közben odasúgta nekem, hogy érdekes múltkor még tudott. Ezen már meg sem lepődök, éppen ezért nem próbálkozom avval, hogy beszél-e angolul valaki… Múzeumban régi orvosi „kínzóeszközöknek” látszó eszközök voltak, majd átvitt minket a főépületbe, a Branicki palotába. Volt egy gyönyörű előadóterme, egy kastélykert, és a végén a pincébe is lemehettünk.

Ezután elmentünk az Operaházat megnézni, de belépve tapasztaltuk, hogy tele van emberrel, és a biztonsági őr is épp közeledik. Odajött, hogy „segíthet-e”, de olyan fejjel, mint aki ki akar dobni minket. Mondtam neki, hogy nem köszönjük, mire végül tényleg „kidobott”.

Elértünk az állomásra, és volt még 1,5 órám az indulásig, fotózgattam az alakjelzőket és mozdonyokat, meg elmentem a postára feladni egy képeslapot. Akkor láttam, hogy a nő Sochi-s bélyeget ad, így eldadogtam hogy abból kérek még, mire elővette a gyűjtőknek szánt díszpéldányt és vettem kettőt. A képeslap egyébként kerek 2 nap alatt hazaért, ami gyorsabb volt, mint mikor Varsóból szoktam levelet küldeni.