Út a sikerhez

Az elmúlt két hét, és az azelőtti plusz egy hónapos tanulás úgy látszik, meghozta eredményét. Mindent megtettem, ami tőlem telhető volt, de van azonban még valami, fontosabb tényező a sikerhez. Ez pedig az, hogy higgyél magadban! És, hogy hidd el, hogy sikerül.

Többnyire én is ezt tettem a napi 8 óra tanulás közben. Végig hittem és gondoltam, hogy sikerül, de elérkezett az első vizsga (Szeptember 6.) és ismét kudarc. Ekkor találtam Facebookon egy képet, amit az egyik csoporttárs rakott ki, akinek szintén nem ment a dolog.

Egészen 6-áig, a lépcső utolsó előtti, előtti fokán álltam. És mind odáig azt mondogattam magamnak, hogy „Át tudsz menni!” (I can do it) Konkrétan emlékszem még angolul is nem egyszer ismételgettem a „can” szót. De jött az eredmény és kiábrándulásomban láttam ezt a képet, és még egy lépcsőfok választ el a sikertől.

Ekkor jött az utolsó hét, „Igen is át fogsz menni!” (I will do it) Persze a „will” helyett én igyekeztem a „going to”-s, nyomatékosabb jövőidő kifejezését, mint mikor tizedikbe angolórán mondtam, hogy ’I am going to be a pilot’. Ezt persze Hajdú Anita egyből kijavította, hogy ilyet nem mondhatunk „going to”-val, mert nem biztos…de utána hozzátette, hogy na jó aki olyan elszánt, hogy Malévos pólóba jár suliba annak megengedett. :) Lényeg a lényeg, eljött a csütörtök.

Kihoztam a maximumot mindkét vizsgán. Persze amilyen peches az ember mindig feltornyosulnak a dolgok és egyre több lesz a próbatétel. De egy reggeli orrvérzés sem zökkenthet ki az eltervezett rutinból. Minden úgy ment, ahogy elterveztem, és Igen, megcsinálam! A meglepetés nem akkor ért, mikor délután megtudtam, hogy átmentem Calculusból, hanem este, amikor megtudtam a Termodinamikát, ami 100/100pontra sikeredett. Szóval „Yes, I did it!” :)

Első napok

Már megint innen.

a szoba jobb oldala az enyém

Újra Lengyelország, és újra a 476-oas Metropol EN vonat. Odafele Vácig 3 rendőr társaságában ültem majd rájöttem, hogy a rendőrvicceket okkal hívják rendőrvicceknek. Utána egy váci ember életútját hallgattam Kúty-ig, ahogy Új-Zélandon éltek a családjával. Igazából Párkánytól aludtam végig, de közben még beszélgettem is. Az út így hamar eltelt, és zökkenőmentesen leszálltam Varsóba, csomagokkal célba vettem a 109-es buszt és már 8-ra itt is voltam a kolimban. Vártam egy órát, hogy az adminisztráció kinyisson, és kaptam is szobát. Többszöri kopogásra sem sikerült kinyittatni, így a pótkulccsal próbálkoztam, amire már felkelt az illető. Bartek – Szia, én vagyok az új szobatársad! :D Ő kevésbé örült nekem, mert épp akkor keltettem és mivel éjszakás éppen, hogy elaludt. Bepakoltam meg visszaszereztem a dobozaimat bennük rengeteg kinccsel. Ilyenek, mint konyhai felszerelések, tusfürdő és mi-egyéb dolog, amitől egyből otthonosabban éreztem magam és nem volt avval gond, hogy beszerezzem őket.
            Kipakoltam, és nekiláttam a tanulásnak. Délután aludtam, de sokat nem sikerült, így végül este bevásároltam. Utána már nyugodtabb voltam, hogy mindenem megvan (még internet is), csak egy egészen pici dolog hiányzik.
ANNA! ÉS a többiek otthonról. És maga az OTTHON szó… :/
Olyan érzésem van, mint egy szenvedélybetegnek, akit hirtelen megfosztanak valamitől és jelentkeznek nála a megőrülés jelei. De ez mára szépen lassan csillapodik. Vagy nem. Olyan a hangulatom akárcsak az itteni időjárás. Egyik percben tűz a nap, a másikban esik 5 percet az eső. Közben tornádó erejű szél és 12 fok napi átlaghőmérséklet. Felhős/borús.

            Mindenesetre beállt a napi rutin, felkelek, tanulok 9től estig. 1-2 óránként szünet, és így napi 8 óra tanulás megvan. Közben főzök, eszek, és írok. Mást úgysem tudok, meg nem is akarok csak beszélgetni valakivel. Lévén, hogy a koli üres és nyári szállásként üzemel, nem ismerek senkit. A szobatársam 23-07-ig dolgozik és nappal alszik, de ha ébren is van akkor is csak lengyelül tudok vele beszélni.
            Vizsga pénteken, majd jövő hét csütörtökön. Addig is ennyi.