The First

A történet az éjszakai buszozásról szól meg másról. Annyira jó kedvvel utaztam az elmúlt két napban az éjszakai járatokon, hogy gondoltam megosztom, ti is hadd röhögjetek. (előre is bocsánat, de nem lesz kép mellékelve. Próbáltam lefotózni ma a hot-dog-ot amit csináltam, de az túl béna kép lenne egy blogra :D)

A dolog ott kezdődik, hogy felszállok az N36-os buszra, ami jellemzően mindig egy Ikarusz 260-as busz, akárcsak az otthoni BKV flottás buszok egy része. És míg beérek vele a Centrumba, eltűnődök, hogy bármennyire is jó itt és szeretem az itteni "új" buszokat, mennyire visszahozza azt a jó kis régi, Ikaruszos korszakot, ha felszálló kegy ilyenre. Meg hirtelen otthon érzem magam, az a szag, a csengő, azok a jelzőgombok, amit nem bírsz ki, hogy ne nyomj meg és így tovább. Persze átszállva a jövő buszaiba, egyből más a légkör, az a régi busz szag helyett az új kárpit szaga fogad...
Aztán jön az 'óra 45 perc, ekkor egyszerre indul a központból az összes éjszakai járat, az összes irányban. Sofőrök beszállnak, és versenyszerűen indítják be a motorokat. Jön a hirtelen sietség, mindenki utolsóként fut a buszokhoz, légsűrítő jár, kijelzők boot-olnak, jegykezelők aktiválódnak, lámpák felkapcsolódnak, majd ahogy kattan az óra, minden ajtó egyszerre záródik, és már gördülnek is ki a sárga-piros buszok az állomásról. És ekkor jön az utazás, tele élményekkel. Még 10.ben meséltem akkori osztálytársamnak, hogy szeretnék egy könyvet írni 151-es címmel, benne a mindennapos élményeimmel a 151-es buszon suliba menet. Erre ő csak furán írt vissza, hogy vajon miféle élmények lehetnek egy buszon? De bármennyire is fura, ott mindig történik valami fura. És így volt ez az éjszakaikon is.
Tegnapelőtt például egy részeg csapat fiatal állt középtájt, és egyikőjük enyhén be volt csípve. Egyik lámpánál álltunk és szegényen látszott hogy nagyon unja magát, csüngött a kapaszokódról lefele, majd elkezdte énekelni hangosan, hogy: "Hot-dog, Hot-dog, nyamnyamnya-nyam nyam nyam!" :D Elsőre persze nem tűnik fel, mert mindenki részek és ez normális. De mikor már 5 percig ezt énekli a síri csendes buszon, akkor kezd viccessé válni. Végére már a fél busz vigyorgó arccal ült és bárkire néztél láttad, hogy másodpercek kérdése és elröhögi magát mindenki. Majd jött még egy "hot-dog" és sikerült... :D

Aztán tegnap is hasonlóképp jártam, noha ezúttal N42 helyett N43-al jöttem, mert az milyen jó már, hogy 4 busszal hazatudok jönni hajnal 2 kor. Ezúttal két koma kezdett el versengeni a busz közepén lévő kapaszkodón, hogy ki tud több húzódzkodást csinálni. A dolog már abból a szempontból is tetszett, hogy mindent értettem, mivel ugyanazokat a szavakat mondták, mint a kondiba az edzőm szokott, és mikor elkezdett számolni raz, dwa,... akkor kezdtem el röhögni rajtuk. Megcsinált 10-et, de jött a másik, hogy áá csinálj még!! Osiemnaście! Majd jött a másik. És megyünk a kis busszal az éjszakában, középen két csávó húzódzkodik, sofőr a tükörből látva röhög, meg az egész busz. Néztem a mellettemülőt, aki eddig kómás arccal aludt, most könnyes szemekkel röhög mellettem. Aztán eljött a megállójuk, az egyikük lajhárpózban lehajolva meghajolt, majd illedelmesen megtapsoltuk őket.

Fura, hogy itt érezni ezt a "lengyelséget" az emberekben, az összetartást vagy a jókedvet, ami otthon is megvan, de itt más. A bácsika aki mindig jön a villamoson hegedülni, harmonikázni, vagy a rendszeres éjszakai éneklések a buszon, ne adj isten a rendőrökkel folytatott "férfias" társalgások, mint minap az egyik megállóba, mikor kinyílt az ajtó és két rendőr állt a megállóba. Egyből felcsillant minden buszon lévő szeme és kezdték mélyen tisztelve üdvözölni a biztosurakat. És azok a nézések... :D