Március 15.-ei

Idén a március 14.-ét hagyományokhoz híven, megemlékezéssel töltöttem, Varsóban. Kokárda fel, buszra fel, szokásos fura tekintetek, hogy „ez most Legia szurkoló vagy olasz?”

Alicja lakótáram akit mint tudjátok magyar szakos a varsói egyetemen, ismét kitette lelkét hogy segítsen a tanárjának megszervezni a műsort. Reggel a konyhába találkoztunk, de már robogott is be a nagykövetségre. Röviddel utána és is mentem, és Gabival ketten odaértünk a 11-órai ünnepségre.

Sok magyar között a követség dísztermében megkezdődött a műsor. A himnusz után Nagykövet úr és Kónya Katinka konzul beszédével indult, majd a magyar óvodás csoport szavalt verseket. Utánuk az idei első évesek a magyar szakról következtek. Ala már vigyorgott is és kezdték az éneklést, fuvolával kísérve. Persze kaptunk mi is szöveget és a szokásos nótákat énekeltük. Aláék elkezdtek egyenként verseket mondani, a 4 hónapos magyar tudásukkal egész szép kiejtéssel.

Jött egy kis evés/ivás, pogácsával és pörkölttel vártak mindenkit. Végre találkoztam Kónya Katinkával és átadtam volt iskolám igazgatójának üdvözletét, mivel ők jó barátok. Leginkább családosok voltak, sokan kis gyerekekkel, de idősek is egyaránt. Mi a 20-30 éves korosztályban valahogy mindig a kisebbségben vagyunk. Sebaj, Alicja bemutatta a csoporttársait akiket jól leteszteltünk magyar tudásukat illetőleg, majd ők is a mi lengyel-tudásunkat. Még fotózkodjunk a zászlónál, meg egyébként is annyira szép épülete van a nagykövetségnek, mint egy kastély.

A kömény kemény-mag maradt és indultunk is a Łazenki parkba megkoszorúzni Bem szobrát. Jött az apraja nagyja, majd útközben pár katonával beszélgettünk, akik most jöttek Erasmus-ra és mesélték a rendfokozatokat és a tanulmányokat a Közszolgálati egyetemről. Mikor elértük a szobrot már volt is ott két nagy koszorú, szóval a park igazgatói intézkedtek idő előtt. Odaértünk meghallgattunk még két beszédet, elénekeltük a Kossuth Lajos azt üzentét kétszer, majd egy utolsó csoportkép és elváltunk.

Végül is fura ez a hazafiság. Otthon annyira erőltetettnek érzem mindig ezeket az ünnepségeket. Minden a politikáról szól és különben is csak „kirakat” az egész. Itt, vagy ha külföldön van az ember, másként érez. Átértékeli, mi az, hogy Magyarnak lenni és valahogy büszke rá. Nem kell ide semmi sznobság, csak egyszerű érzés, hogy valahova mégis tartozunk. A lengyeleknél pedig kivételesen a legjobb magyarnak lenni. Ez az az egyik olyan ország, ahol bárhol, bárki megtudja, hogy magyarok vagyunk egyből máshogy kezelnek és azonnal befogadnak. És még koszorúzni is tudunk, mert van hol és mit. :) Szóval jó itt lenni és jó magyarnak lenni.

(A következő blogban igyekszem pótolni a februári lemaradásomat és egy két heti túránkról is írni. Remélem hamarosan elkészül. Addig itt van pár kacsa! Üdv. én)